A kötetben olvasható novellák, elbeszélések, történetek mintha felnőttekhez szóló mesék lennének. Kezdetben a hős megpróbáltatásai pozitív irányba váltanak, csoda ugyan nem történik, de az emberiesség mégis sorsfordító erőként képes működni, a lopással gyanúsított cigányasszonyról végül kiderül, hogy becsületes, a vándorcigányról, hogy segítőkészebb a többieknél, a villany kikapcsolására kivezényelt szerelőről, hogy emberséges. Mesei világként érzékeljük az etikai normák pozitív működését ebben a szociális mélyvilágban, pedig csak az történik ezekben a novellákban, aminek a valóságban is történnie kellene. A posztmodern (szöveg)világot megelőző elbeszélői hangot idéző, tömör és csattanós elbeszélések adott szociokulturális miliőjét a folytatásban, miként a könyvben előrehaladunk, a mitikus erők munkálkodásának terepéig vezeti vissza a huszadik századot jelentő jelen és a mitologémák ős-dualisztikus, vagy egyenesen manicheista megnyilatkozásának megjelenítésében. Itt már nem idegenkedik a csodától, Jézus megjelenik a faluban, a névtelen Gonosz törekszik világhatalomra. Itt már nem babonáról, folklórról, szokásrendről beszél az elbeszélő, hanem jóról és rosszról, a világot és a világban élő embereket mozgató princípiumokról. A történetekben nincs leírás, csak monológ, szinte szünetmentes a jelzőtlen mesélés, csak, mint az élőbeszédben az időben kissé előre vagy hátraugró narráció, aminek berekesztése visszafelé is értelmezi az elbeszélést: a fiú, akiből ki akarták űzni a Gonoszt, azután meséli el különös kalandjainak sorát, miután közlekedési balesetben meghalt, teste elégett (És mikor eltelik az ezer esztendő). Ha Jónás Tamás ráhajtott volna, kerek horror-történetet is írhatott volna ebből a meséből, amit Stephen King is megirigyelne.
(J. Fekete József)