A Beatrice és Vergilius fura kis könyv. Csontig hatol, mélyen megrázza a lelket – és letehetetlen. Látszólag nem sok minden történik benne. Szerepel benne egy író és az ő egyik olvasója, bele van szőve egy tanulmány az értekező próza és a szépirodalom viszonyáról, számos irodalmi utalás, vendégszöveg, abszurd dráma. A különböző szövegtípusok egybefonódása és a velük való játékos ellenpontozás fokozatosan válik egyre nyomasztóbbá, észrevétlenül rátelepszik az olvasóra, majd a végén szinte rákiált az emberre a kirekesztettség, kiszolgáltatottság, megalázottság és szenvedés értelmetlensége.
Van két Henry, egy író meg egy preparátor. Az egyik ír egy kiadhatatlan könyvet a holokausztról, a másik ír egy gyermeteg abszurd drámát. Abban szerepel Beatrice, a szamár és Vergilius, a bőgőmajom. Ami kettejük beszélgetéséből kibontakozik, az az élet és minden élőlény tiszteletére felhívó óriásplakát, ami mellett képtelenség közömbösen elsétálni.
Beatrice és Vergilius egy abszurd dráma főszereplői, sorsuk a holokausztnak egy nem tényeken és beszámolókon alapuló értelmezése. Rajtuk keresztül mosódik egybe valóság és fikció, hogy aztán a végére kikerekedjen, mi az emberi méltóság, és hogyan lehet megőrizni még akkor is, mikor már meghalt a remény.
Yann Martel 1963-ban Salamancában született kanadai francia szülők gyermekeként. Apja, aki diplomataként dolgozott Spanyolországban, utóbb – családjával együtt – több más országban (Costa Ricában, Mexikóban, Franciaországban) is megfordult, mielőtt visszatért volna Kanadába. Ifjúkorában Yann Martel továbbra is a világot járta, hosszú időt töltött Iránban, Törökországban és Indiában, majd egyetemi tanulmányai befejezése után Saskatoonban telepedett le. Első könyve 1993-ban jelent meg, a nemzetközi hírnevet pedig a Pi élete című, nálunk is hatalmas sikert arató regény hozta meg neki, amellyel 2002-ben elnyerte a Booker-díjat.