Azok a szövegek, amelyeket Gabriel García Márquez ebbe a könyvbe beleválogatott, nyilvános felolvasás céljából készültek, és gyakorlatilag az egész életét felölelik, attól kezdve, amit tizenhét éves korában írt Zipaquirában, 1944-ben, hogy elbúcsúztassa az egy osztállyal feljebb járó iskolatársait, egészen addig, amit a 2007-ben olvasott fel a Nyelv Akadémiáinak képviselői és a spanyol királyi pár előtt.
Már az első szövegekben szembeötlő a kolumbiai író viszolygása a szónoklatoktól. „Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak” – jelenti ki gimnáziumi iskolatársainak az első alkalommal, hogy felmegy a dobogóra, és szerzőnk ugyanezt a mondatot választotta a kötet címének. A következő szövegben – „Hogy kezdtem el írni” –, melyet már a Száz év magány sikeres szerzőjeként olvasott fel 1970-ben, így beszél hallgatóságának a műfaj iránti averziójáról: „éppen úgy kezdtem el írni, ahogy erre a dobogóra feljöttem: engedelmeskedtem az erőszaknak”.