„– Megjött a Boka, itt van a Boka! – hallatszott mindenfelől az örömittas hang.
A két Pásztor kísérte, akik megpróbálták arrébb taszigálni a tömeget, de Boka leintette a testőreit. Fáradtan ugyan, de mosolyogva fogott kezet az őt ünneplőkkel. Borostás volt, s a szeme alatt mély, sárgás árkok húzódtak.
Azért jött, hogy a székházat ért ostrom nyomait megnézze, de amikor a fákon lógó holttesteket meglátta, feléjük fordult a figyelme. Megállt előttük, mire egy férfi leemelte a halottak arcáról a zsebkendőket.
Boka tekintete elfelhősödött. Hosszan nézte a két hullát, végül azt mondta:
– Ismertem őket! Hazaárulók...
E szavakra a tömeg zajosan ünnepelte a forradalom vezérét.
Boka továbbindult a székház bejárata felé, miközben az idősebb Pásztor előtte haladt, hogy utat törjön neki, a fiatalabbik pedig a hátát védte, s kíméletlenül félrelökdöste a mámoros híveket.
Szebenics és Wendauer magára maradt.”
Ismerős nevek? Kik ők? A Pál utcai fiúk, akik megérik az ötvenes éveket? Harcolnak az ötvenhatos forradalomban, az örök-grundon? És mi történik velük, a vörösingesekkel?
Nos, Kácsor Zsolt regénye nem csak ezekre a kérdésekre ad választ, hanem – szerencsére – több is ennél: letehetetlen olvasmány.