Az 1963-ban napvilágot látott Rayuela (Sántaiskola), nem csupán Julio Cortazár fő műve, de a huszadik század második felének egyik korszakalkotó regénye. Hőseinek viszontagságos szerelmi története kapcsán, Cortazár úgy foglalja egyetlen szövevényes látomásba Párizs és Buenos Aires szellemét, környezetét és tágabb értelemben a fejlett világ felé tájékozódó latin-amerikai értelmiség tétova kallódását, hogy valami új, kísérleti nyelvvel, képtelenül formabontó szerkezettel tiltakozik egy képtelenné váló emberállapot ellen.
Test és lélek, érzelem és gondolat, művészet és bölcselet, egyén és társadalom alapkérdéseit boncolgatja, a múlt és jelen kultúrák eszmei malomkövei közt őrlődő mai ember gondjait feszegeti minduntalan fölcsillanó humorral, iróniával ez az összegező nagyregény, a 20. század második felének kultuszregénye. Ahogy a század első felében Joyce Ulysses-ére esküdtek a „modernek”, úgy esküdött az utóbbi ötven évben az argentin Cortázar regényére a „posztmodern” vagy „neoavantgárd”. Az 50-es évek Párizsának és Buenos Airesének megejtő színfalai közt zajlanak főhősének fordulatos szerelmi és művészetelméleti viszontagságai, és közben mindvégig úgy érezzük, hogy ezzel a könyvvel a „nyitott mű” őstípusával, annak újszerű, „irodalmiatlan”, mégis bámulatosan pallérozott nyelvével, képtelenül formabontó szerkezetével egy nagy író tiltakozik egy mind képtelenebbé váló emberállapot ellen.